Miután Yeong Wook magára hagyta, és sikerült Kyu Sung-nek rávennie magát arra, hogy visszamenjen a lakásába, a fiú nem tudta visszatartani a könnyeit, egyszerűen csak sírva fakadt. Nem hitte el, hogy volt olyan hülye, és rákérdezett valami olyanra, amiről tudhatta volna, hogy megbántja a fiatalabbat. Egy ideig remélte, hogy mindent csak álmodott, vagy ha nem is, Yeong Wook vissza fog térni hozzá, azonban ez nem történt meg. Hiába várt, semmi sem változott. Ráadásul neki sem volt étvágya többé, pedig még alig fogyott valami a vacsorából, amit kettejüknek készített. Ha nem lett volna olyan meggondolatlan...

Kyu Sung úgy döntött, elteszi a hűtőbe az immáron rég kihűlt ételt, amikor is felfedezte a két puszani bögrét az elmosott edények között. A kezébe vette őket, de ahogy bámult rájuk, még jobban sírnia kellett. Rögtön megértette, hogy az az ajándéka Yeong Wook-tól, legalábbis az egyik biztosan, és gyanította, hogy a másikat magának vette a fiú.

- A francba! - morogta, miközben beletúrt a hajába, és kicsit meghúzta azt, mintha csak ki akarná tépni. Beszélnie kell Yeong Wook-kal, különben megbolondul. Úgy érezte, nem tud a fiú nélkül élni. De mégis mit mondhatna neki? Meg sem hallgatja...

Kyu Sung az asztalhoz lépett, és a kezébe vette a telefonját, hogy felhívja a másikat, viszont azonnal elbizonytalanodott. Volt egy olyan érzése, hogy nem fogja fogadni a hívását. Aztán mégis megpróbálkozott. Kicsörgött egyszer, kicsörgött kétszer, majd háromszor is, de semmi. A negyedik csörgés után végül Yeong Wook kinyomta a hívást, és úgy tűnt, a telefonját is kikapcsolta, ugyanis Kyu Sung megpróbálta még egyszer felhívni, de akkor már ki sem csörgött.

- Ezt jól elszúrtad, Kim Kyu Sung! - mondta magának, és az arcát a tenyerébe temetve leült az egyik székre.

Yeong Wook nem bírta elviselni, hogy rezeg a telefonja, úgyhogy egyszerűen kikapcsolta a készüléket. Senkivel nem akart beszélni, de leginkább Kyu Sung társaságára nem vágyott. Se úgy, hogy egy helyen vannak, se telefonon keresztül. Legszívesebben elhajította volna a telefonját, hogy senki se zaklathassa.

A fiú az után, hogy ott hagyta Kyu Sung-öt a ház előtt, nem tudta, hová menjen és mit csináljon, mert nem volt kedve a kollégiumszobájában Baek Jong Soo-val és Park Tae-woo-val lenni. Biztosra vette, hogy két szobatársa faggatózni fog, ehhez azonban semmi kedve nem volt. De miután nem volt hová mennie, csupán bolyongott az utcán, ami kicsit ijesztő is volt, mégis a kollégium mellett döntött. Éppen a szobája felé tartott, amikor Kyu Sung hívta.

- Kim Yeong Wook! - kiáltotta Tae-woo hangosan, ahogy belépett a szobába, és a fiúhoz sietett, hogy aztán rá vesse magát. A fiatalabbnak fogalma sem volt arról, mi baja van szobatársának, de hagyta magát.

- Visszatértél? - lépett közelebb Jong Soo is, majd lerángatta Tae-woo-t Yeong Wook-ról, aki biccentett.

- Yeong Wook-ah, úgy hiányoztál! Nehogy elmenj megint! - nyafogta ismét Tae-woo, akár egy kisgyerek. - Hyung olyan gonosz volt, amíg nem voltál itt.

- Ez nem igaz. - mondta neki Jong Soo, és gyengéden fejbe verte a fiatalabbat. - Azt hittem, vissza sem jössz. - fordult vissza Yeong Wook felé. - Hogy érezted magad Puszanban?

- Jól. - vonta meg a vállát Yeong Wook kifejezéstelen arccal. Ez meglepte a két szobatársát. Valami rossz történt vele?

- Valami baj van? - váltott témát Jong Soo.

- Semmi. Fáradt vagyok. Holnap mesélek majd, most lefekszem.

- Jól van, pihenj csak.

Jong Soo telefonja megszólalt, ezért már ott is termett az íróasztalnál, hogy fogadja a hívást, akárki is keresi olyankor, Yeong Wook pedig ledobva a táskáját az ágyához sétált, aztán lefeküdt. Egy szót sem szólt. Észre sem vette, hogy a másik kettő őt nézi, illetve Jong Soo róla beszélget valakivel.

- Hyung, ott van Yeong Wook? - kérdezte a telefonban Jong Soo-tól Kyu Sung.

- Itt. - nézett Jong Soo az ágyán heverő fiatalabbra. - De miért nem őt hívtad?

- Csak úgy. Tudni akartam, hogy megérkezett-e, és hogy nincs-e baj.

Jong Soo sóhajtott. Tudta, hogy a másik nem mond igazat. Legalábbis nem teljesen.

- Mi van veletek, srácok? Kérdeztem tőle ezt-azt Puszanról, de nem akart beszélni róla. Veszekedtetek?

- Nem igazán.

- Ezt nem értem.

- Mindegy is, ez tényleg nem lényeges. Csak mondd meg, hogy van most.

- Hm, az ágyon fekszik, és a telefonjába merül. Igazából eléggé különös a viselkedése.

- Értem. Mondd meg neki, hogy aludjon hamarosan, de ne áruld el, hogy én üzenem.

Jong Soo nagyon meglepődött. Miért ne árulja el?

- Még mindig nem értelek, de oké, megmondom. - mondta.

- Köszönöm, hyung. Holnap beszélünk. - és Kyu Sung letette. Jong Soo csak bámult a telefonjára, és tényleg nem értett semmit. Kyu Sung hangja olyan furcsa volt, mintha valami tényleg történt volna. És azt is gyanította, hogy Yeong Wook-nak van köze hozzá, hiszen ha nem így lett volna, Kyu Sung a fiatalabbat hívja, nem pedig rajta keresztül érdeklődik Yeong Wook hogylétéről. De mégis mi lehet az a valami?

Úgy tűnt, Yeong Wook tényleg nem fogott fel semmit az egészből, ugyanis sehogy nem reagált, sőt meg sem mozdult, amíg Jong Soo telefonált. Az idősebb végül a saját ágyához sétált, hogy lefeküdjön.

- Kim Yeong Wook, aludj! - szólt közben a fiúra. - Holnap kimerült leszel.

- Tudom, hogy ezt Kyu Sung hyung üzente. - ült fel Yeong Wook, majd szó nélkül, még mindig kifejezéstelen arccal a fürdőszoba felé vette az irányt. Jong Soo, aki éppen be akart feküdni az ágyába, megállt egy pillanatra, aztán fejcsóválva folytatta a mozdulatot.

- Mi lehet vele? - kérdezte Tae-woo, aki már egy ideje a takarója alatt feküdt, és onnan kukucskált kifelé.

- Fogalmam sincs, de biztosra veszem, hogy Kyu Sung-nek van köze hozzá.

- Vagy csak nem érezte jól magát Puszanban...

- Én úgy tudom, jól szórakozott.

Jong Soo sóhajtva a párnájára hajtotta a fejét, aztán a telefonján kezdett internetezni, azonban egyre csak Yeong Wook és Kyu Sung járt a fejében. El sem tudta képzelni, mi történhetett, és gyanította, hogy neki nincs is köze hozzá, mivel egyikük sem akarta őt beavatni. Amikor Yeong Wook visszaérkezett a szobába, a tekintetével követte őt. A fiú viselkedése valahogy csak túlságosan furcsa volt. Azt hitte, hogy a hazaérkezése után lelkesen mesélni fog majd a puszani élményeiről, de úgy tűnt, Yeong Wook egyáltalán nem akar beszélni róla. Sőt mi több, az éjszaka közepén felébredve Jong Soo arra lett figyelmes, hogy a fiatalabb sír, és bár kíváncsi volt az okára, mégsem kérdezett semmit, hiszen választ úgysem kapott volna.

A következő reggelen, azaz hétfőn Yeong Wook korán kelt, majd miután összeszedte magát, egy laza ruhában elhagyta a szobát. A két szobatársa még aludt, de tudta, néhány percen belül úgyis fel fognak ébredni, viszont nem szeretett volna találkozni velük. A gyakornokok többsége olyankor még nem volt aktív, hiszen túl korán volt ahhoz, éppen csak elmúlt háromnegyed hat. Igazából senkivel sem akart összefutni a fiú, ezért azt tervezte, elhagyja a kiadó épületét, hogy máshol eddzen egy kicsit. Később az elnökkel is beszélnie kellett, amitől eléggé tartott, de nem annyira, mint attól, hogy Kyu Sung szemébe nézzen.

Nos, igen. Amitől legjobban félt azon a reggelen az volt, hogy Kyu Sung-gel találkoznia kell. Tisztában volt azzal, hogy nem kerülheti el az idősebbet, csupán akkor, ha mindent hátrahagyva lelép az LSR-től, márpedig ezt nem tervezte. Mégis félt. Az sem rémisztette meg annyira, hogy Hana-val és a többiekkel is szembe kell néznie hamarosan.

- Miért nem maradtam Puszanban? - kérdezte magától halkan, miközben lelassított egy közeli parknál, hogy aztán bemelegítsen a futáshoz. - Sokkal jobb volna. - és nyújtani kezdett.

A park olyankor még szinte üres volt, csak néhány koránkelő mászkált ott, de a legtöbben közülük csupán azért, hogy lerövidítse az utat munkába menet. Yeong Wook egészen addig ott maradt, amíg nem lett túl sok ember körülötte, majd visszafelé húzta az időt, nehogy túlságosan hamar visszatérjen a kiadóba, plusz még egy boltba is betért, hogy vegyen magának enni, mivel éhes volt.

Éppen a lépcsőn igyekezett felfelé, immáron a kiadóban ismét, amikor egy ismerős hang szólt utána.

- Kim Yeong Wook!

A fiú összerezzent. Egy másodpercre megtorpant, majd úgy döntött, tovább megy. Kyu Sung-öt azonban nem lehetett olyan egyszerűen lerázni, Yeong Wook után eredt.

- Wookie, hallgass már meg. - kérte, és megragadta a karját.

- Nem akarlak. - felelte a fiatalabb rá sem nézve Kyu Sung-re. Karját kiszabadítva folytatni akarta az útját, de a másik újra megállította.

- Tudom, hogy ostobaságot feltételeztem, de meg van az oka. Nem úgy gondoltam. Nem akartalak megbántani sem. Csak aggódtam.

- Nem kell aggódnod értem. - csóválta a fejét Yeong Wook. Elindult, és eldöntötte, most már nem fog megállni, bárhogy is kényszeríti Kyu Sung.

- Hogy haragudhatsz meg ennyire? - követte az idősebb.

- Nem haragszom, csak megbántottál.

- Sajnálom, oké? - szaladt Kyu Sung a fiatalabb elé, és két kezével megragadta őt, nehogy elmeneküljön. - Úgysem adom fel. Addig mondom, hogy mennyire sajnálom, míg végül megbocsátasz.

- És ha sosem fogok?

- Ezt nem tennéd.

- Ugyan miért nem?

- Mert... én vagyok az, Kyu Sung.

Ilyen ostoba érvet...

- Én meg Yeong Wook. - és ezzel a fiatalabb fiú kiszabadulva a kezei közül otthagyta a másikat. Kyu Sung csak nézett utána, és idegesen a hajába túrt. Dühös volt magára még mindig. Miért nem képes befogni? Miért kellett előző este azt feltételeznie, hogy történt valami közte és az unokatestvére között? Ő sem csinálna semmi olyat a saját unokatestvérével!

El sem tudta képzelni, mi lesz ezentúl. Vajon Yeong Wook tényleg képes volna arra, hogy ne beszéljen vele többé? Vagy legalábbis nem úgy, mint előtte... Úgy érezte, mindent tönkretett. Pedig vacsora közben Yeong Wook olyan boldognak tűnt, és annyira lelkes volt, miközben mesélte az élményeit. Az a sugárzó arc, az a vidám mosoly sehol sem volt már. Őmiatta.

A távozó fiú látványa összetörte a szívét...

[+Zeneajánló: A dal, amit ehhez a részhez ajánlok nem más, mint Kim Bo Kyung-tól a Hurt, amit, ha jól emlékszem, egyszer csak úgy letöltöttem magamnak, és nekem nagyon tetszik, mint más dalok is KBK-tól. Érzelmes, szomorú dal, ami illik ahhoz, amit Yeong Wook érez ebben a részben.

Ez a fejezet talán megint csak nem sikerült a legjobbra, de sajnos nem volt időm foglalkozni vele. Igazából két hete kezdtem el írni, miközben várakoztam az egyetemen a Konfuciusz Intézetes eseményre, amire feliratkoztam, azóta azonban hozzá sem tudtam nyúlni. Megérte mondjuk, mert sikerült majdnem maximum pontszámot elérnem a kínai ZH-n, ami ilyenkor, vagyis negyedévkor szokott lenni! ^^ Vééégre!!! :)))

Most "nincs" dolgom (ez persze nem így van, csak épp holnapra nem kell tanulni... :D), úgyhogy gondoltam, befejezem ezt a fejezetet, ami ezúttal szerintem nem lett túl hosszú, de nem is baj. Akartam még beleírni valamit, viszont úgy már kicsit sok lenne, úgyhogy azt majd legközelebb (ami nem tudom, mikor lesz...). Sajnos úgy érzem, közben kezdek megfeledkezni arról is, mit akarok írni, és mit és hogyan szoktam csinálni a bejegyzések írásakor.

Komolyan, a helyesírási hibákért elnézést! Nem tudom, mennyi van benne, mivel próbálok helyesen írni, és szerintem a helyesírásommal annyira nincs is baj (persze becsúszik néha egy-egy gépelési hiba), de mostanában jöttem csak rá, mennyire "nem tudok" írni... legalábbis a sok változtatás miatt. Például tudom, hogy írtam már azt a szót, hogy "ésszerű" valamelyik fejezetben, vagy fejezetekben, azonban tavaly szeptember óta ezt "észszerűnek" írjuk, mint kiderült. Újra kellene tanulnom írni, vagy mi? Kész káosz van a fejemben a tanév kezdete óta, de próbálok rendet tenni benne, például azzal, hogy a helyesírás szabályait olvasgatom. :D Még kiderül, hogy amit eddig írtam, tele van mindenféle hibával, miközben folyamatosan figyelek arra, hogy helyesen írjak. Mindig van valami, amikor végre eldöntöm, hogy egy adott történetet most már tényleg befejezek, mégpedig úgy, hogy ne nagyon legyen benne hiba... :/]